HUSZONHARMADIK FEJEZET

AZ AUGSBURGI BONYODALOM

Este tizenegy óráig a következő telefonértesítések érkeztek a Népújság szerkesztőségébe:

“Cseh Távirati Iroda. München, f. hó 12. A W. T. B. szerint tegnap véres tüntetésekre került sor Augsburgban. Hetven protestánst megöltek. A tüntetések folytatódnak.”

“Cseh Távirati Iroda. Berlin, f. hó 12. Egy hivatalos közlemény szerint Augsburgban a halottak és sebesültek száma nem több tizenkettőnél. A rendőrség biztosítja a nyugalmat.”

“Saját tudósítónktól. Lugano, f. hó 12. Megbízható értesülések szerint Augsburgban az áldozatok száma már ötezernél is több. Észak felé megszakadt a vasúti összeköttetés. A bajor kormány szakadatlanul ülésezik. A német császár félbeszakította a vadászatot, és visszatér Berlinbe.”

“Cseh Távirati Iroda. Reuter, f. hó 12. Ma reggel három órakor a bajor kormány szent háborút hirdetett Poroszország ellen.”

Cyril Kéval úr másnap már Bajorországban volt, és mi az ő aránylag megbízható jelentéséből idézzük az alábbi sorokat:

“Az augsburgi Schöller-féle ceruzagyárban a katolikus munkások már f. hó 10-én este tizennyolc órakor megvertek egy protestáns művezetőt, akivel vitába keveredtek Mária kultuszáról. Éjszaka nyugalom uralkodott, de másnap reggel tíz órakor a katolikus munkások minden gyárból kivonultak, és szenvedélyesen követelték a protestáns alkalmazottak elbocsá­tását. Schöller gyárost megölték, két igazgatót lelőttek. A papokat erőszakkal kényszerítették, hogy szentségtartókat vigyenek a menet élén. Dr. Lenz érseket, aki közbelépett, hogy lecsillapítsa a tüntetőket, a Lech folyóba dobták. A szociáldemokrata vezetők megpróbáltak szóhoz jutni, de kénytelenek voltak a zsinagógába menekülni. Tizenöt órakor a zsinagógát dinamittal a levegőbe röpítették. Miközben a zsidó és protestáns boltokat kifosztották, ami lövöldözéssel járt, és számos tüzet idézett elő, a városi tanács túlnyomó többséggel kimondta Szűz Mária szeplőtelen fogantatását, és tüzes felhívást intézett a világ katolikus nemzeteihez, hogy ragadjanak kardot a szent katolikus hit védelmében. E hírek hallatán különböző meg­nyilvánulásokra került sor más bajor városokban. Münchenben tizenkilenc órakor egy népgyűlés óriási lelkesedéssel határozatot hozott a déli országrészek elszakadásáról a német szövetségi birodalomtól. A müncheni kormány táviratot küldött Berlinbe, hogy vállalja a felelősséget. Dr. Wurm birodalmi kancellár azonnal felkereste a hadügyminisztert, aki tízezer gyalogost irányított Bajorországba a szász és a Rajna menti helyőrségekből. Éjfél utáni egy órakor ezeket a katonai transzportokat kisiklatták a bajor határon, a sebesülteket gépfegyverrel lőtték. Hajnali három órakor a müncheni kormány az alpesi tartományokkal egyetértésben elhatározta, hogy szent háborút hirdet a lutheránusok ellen.”

“Úgy látszik, hogy Berlinben még nem adták fel a reményt az egész félreértés békés felszámolására. E pillanatban még tart a parlamentben a császár beszéde, amelyben őfelsége azt mondja, hogy nem ismer sem katolikusokat, sem protestánsokat, csak németeket. Az észak­német katonaságot állítólag az Erfurt-Gotha-Kassel vonalon vonták össze; a katolikus haderő minden irányból Zwickau és Rudolfstadt felé nyomul, és csak a polgári lakosság ellenállásával találkozik. Greiz városát felgyújtották, polgárait részben leölték, részben rab­szolgaságba hurcolták. Azokat a híreket, amelyek nagy csatáról szólnak, eddig még nem erősítették meg. Bayreuthi menekülők azt mesélik, hogy észak felől nehéztüzérségi ágyúk dörgése hallatszik. A magdeburgi pályaudvart állítólag bajor repülők szétbombázták. Weimar ég.”

“Itt Münchenben leírhatatlan lelkesedés uralkodik. Sorozó bizottságok működnek minden iskolában, az önkéntesek tömegei húsz óra hosszat is várakoznak az utcákon. A városházán kitűzték tizenkét protestáns lelkész fejét. A katolikus papság kénytelen éjjel-nappal misézni a zsúfolt templomokban; Grosshuber plébános és képviselő az oltár előtt halt meg végkime­rülésben. A zsidók, monisták, absztinensek és más vallásúak elbarikádozták magukat a lakásaikban. Rosenheim bankárt, a zsidó hitközség elnökét, ma reggel nyilvánosan megégették.”

“A holland és dán követ kikérte az útlevelét. Az amerikai kormány képviselője tiltakozott a csend­háborítás miatt, az olasz kormány viszont különösen jóindulatú semlegességéről biztosította Bajorországot.”

“Az utcákon tömegesen vonulnak fel a sorkötelesek, zászlókat visznek magukkal, amelyeken vörös alapon fehér kereszt van, és azt kiáltozzák, hogy »Isten így akarja«. A hölgyek valamennyien vöröskeresztes nővérnek jelentkeznek, és tábori kórházakat szerveznek. Az üzletek többnyire zárva vannak. A tőzsde is.”

Ez volt a helyzet február 14-én. Tizenötödikén nagyobb csatára került sor a Werra mindkét partján, és a protestáns hadsereg valamelyest visszavonult. Ugyanezen a napon dördültek el az első lövések a belga-holland határon. Anglia elrendelte a flotta mozgósítását.

Február 16-án Olaszország engedélyezte a bajorok segítségére küldött spanyol katonaság szabad átvonulását. A kaszákkal felfegyverzett tiroli parasztok rátörtek a kálvinista svájciakra.

Február 18: Márton ellenpápa táviratilag megáldotta a bajor sereget. Eldöntetlen csata Meiningennél. Oroszország hadat üzent a lengyel katolikusoknak.

Február 19: Írország hadat üzent Angliának. Brussában feltűnt egy ellenkalifa, és kibontotta a Próféta zöld lobogóját. A Balkán-államokban mozgósítás, Macedóniában vérfürdő.

Február 23: Az északnémet frontot áttörik. Általános felkelés Indiában. Meghirdetik a muzulmánok szent háborúját a keresztények ellen.

Február 27: Görög-olasz háború; az első összecsapások albán területen zajlanak le.

Március 3: A japán flotta kelet felé hajózva az USA ellen indul.

Március 15: A keresztesek (katolikusok) megszállták Berlint. Közben Stettinben megalakították a protestáns államok unióját. I. Gáspár német császár személyesen veszi át a parancsnokságot.

Március 16: Kétmilliós kínai hadsereg özönlik át a szibériai és a mandzsúriai határon. Márton ellenpápa hadserege elfoglalja Rómát, Urbán pápa Portugáliába menekül.

Március 18: Spanyolország Urbán pápa kiadatását követeli a lisszaboni kormánytól; a követelés elutasításával ipso facto megkezdődik a spanyol-portugál háború.

Március 26: A dél-amerikai államok ultimátumot intéznek az Észak-amerikai Unióhoz; a prohibíció megszüntetését és a vallásszabadság eltörlését követelik.

Március 27: A japán katonaság partra szállt Kaliforniában és Brit-Kolumbiában.

Április 1-én a világ helyzete nagyjából a következő volt: Közép-Európában nagy harc dúlt a katolikus és a protestáns világ között. A Protestáns Unió kiszorította a kereszteseket Berlinből, megvédte Szászországot, és megszállta a semleges Csehországot is; Prágában, különös véletlen folytán, egy Wrangel nevű svéd vezérőrnagy lett a parancsnok, talán a harmincéves háború tábornokának leszármazottja. Ezzel szemben a keresztesek hatalmukba kerítették Németalföldet, amelyet a gátakat átvágva elárasztottak tengervízzel, továbbá egész Hannovert és Holsteint Lübeckig, ahonnan Dániába is benyomultak. Könyörületet nem ismerve hadakoztak. A városokat a földdel tették egyenlővé, a férfiakat legyilkolták, a nőket ötvenéves korig megerőszakolták; legelőször azonban az ellenséges Karburátorokat törték össze. E rendkívül véres harcok szemtanúi arról biztosítanak bennünket, hogy mindkét oldalon természetfölötti erők harcoltak; olykor mintha láthatatlan kéz ragadta volna meg és vágta volna földhöz az ellenséges repülőgépet; vagy mintha elkapott volna egy ötvennégy centiméteres, egytonnás, röpülő lövedéket és visszalódította volna a saját táborába. Különösen szörnyű jelenetek zajlottak le a Karburátorok megsemmisítése közben; mihelyt elfoglaltak egy ellenséges helységet, láthatatlan, de elkeseredett csata bontakozott ki a helybéli Karburátorok körül; időnként mintha forgószél támadt volna, amely úgy összetörte és szétvetette az egész épületet, amelyben az atomkazán állt, mint amikor egy rakás tollba belefújnak; vad tölcsérben kavarogtak a téglák, gerendák, cserepek, s rendesen szörnyű robbanás lett a vége, amely minden fát és épületet lekaszált mintegy tizenkét kilométeres körzetben, és több mint kétszáz méter mély gödröt vájt; a robbanás ereje természetesen a felrobbanó Karburátor nagysága szerint váltakozott.

Fojtógázokat is kibocsátottak háromszáz kilométeres fronton, amelyek a növényzetet is rozsda­színűre égették; miután azonban ez a kúszó viharfelhő - ismét egy természetfölötti erő stratégiai bevetése következtében - több ízben visszatért saját táborába, lemondtak egy ennyire megbízhatat­lan harci eszközről. Bebizonyosodott, hogy az Abszolútom támad, de a másik oldalon védekezik is; a harcban pedig soha nem hallott fegyvereket használt (földrengést, ciklonokat, kénesőt, árvizet, angyalokat, ragályt, sáskákat stb.), tehát nem maradt más hátra, teljesen meg kellett változtatni a stratégiai módszereket. Elmaradtak a tömegtámadások, kiépített lövészárkok, frontvonalak, megerősített pontok és más hasonló ostobaságok; minden katona kapott egy kést, töltényeket és néhány bombát, s ezekkel felszerelve nekiindult, hogy saját számlájára megöljön egy olyan katonát, akinek más színű kereszt van a mellén. Nem voltak többé egymással szemben álló seregek; ha egy adott ország hadszíntér lett, mindkét hadsereg előrenyomult, az ellenfelek egyenként leölték egymást, s a végén kiderült, hogy kié az ország.

Ez a módszer természetesen felettébb véres, de végül is átütő erejű volt.

Ilyen helyzet alakult ki Közép-Európában; április elején a protestáns haderő Csehországon át betört Ausztriába és Bajorországba, miközben a katolikusok elárasztották Dániát és Pomerániát; Hollandia, amint már említettük, egészen eltűnt az európai térképről.

Olaszországban polgárháború folyt Úrban és Márton hívei közt; közben Szicília a görög evzonok kezébe került. A portugálok megszállták Asztúriát és Kasztíliát, de elveszítették saját Estramaduráju­kat; itt délen a háború egyébként egész különösen vad volt. Anglia ír területen harcolt, később pedig a gyarmatokon; április elején már csak Egyiptom tengerparti sávját tar­totta birtokában. A többi helyőrség elpusztult, a gyarmatosítókat legyilkolták a benn­szü­löttek. A törökök arab, szudáni és perzsa katonaság segítségével elözönlötték az egész Balkánt, és hatalmukba kerítették Magyar­országot, ekkor azonban ellentét támadt a síiták és a szunniták közt egy nyilvánvalóan nagyon fontos kérdés miatt, amely Alival, a negyedik kalifával függött össze. A két szekta Isztambultól a Tátráig nem mindennapi fürgeséggel és véres kegyetlen­séggel űzte egymást, aminek sajnos a keresztények is megitták a levét. Európának ebben a részében tehát megint rosszabb volt a helyzet, mint bárhol másutt.

Lengyelország eltűnt, elsöpörte az orosz hadsereg; most az orosz haderőt a sárga invázió ellen fordították, amely észak és nyugat felé tört előre. Észak-Amerikában időközben tíz japán hadtest szállt partra.

Amint látják, eddig még nem esett szó Franciaországról. Ezt a krónikás ugyanis a huszon­negyedik fejezetre tartogatta.